Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


7. Petőfi Sándor forradalmi látomásköltészete

2012.10.23

Petőfi 1846 tavaszától a világforradalom lázában égett. A nemzeti és az egyetemes szabadság ügye 1848-ig szorosan összekapcsolódott gondolkodásában. Ismerte kora valamennyi politikai eszmeáramlatát.
Költészetében felerősödik a politikai líra. Művészi forradalmisága megtelik politikai forradalmisággal. Ilyen tárgyú verseit az a hit hatja át, hogy az emberiség egyenletesen, törés nélkül halad végső célja, az általános boldogság felé, az cél elérésének eszköze pedig a szabadság. Ezt a szabadságot egy utolsó, kegyetlen, véres háború fogja megszülni, melyben a rab népek leszámolnak zsarnokaikkal, s ezután „a menny fog a földre szállni”. Ez a derűlátás lobog benne a szabadszállási képviselőválasztás kudarcáig. Látomásversei közül legjelentősebb, mely „a nagy romantikus szimbolista víziókkal vetekszik”, az Egy gondolat bánt engemet…

Egy gondolat bánt engemet...
Ezzel a zaklatott menetű rapszódiával búcsúztatja az 1846-os esztendőt. Az elviselhetetlen gondolat, a lassú, észrevétlen elmúlás, melynek visszataszítóan hosszú folyamatát a két hasonlat (hervadó virág, elfogyó gyertyaszál) részletező kibontása érzékelteti. A cselekvő akarat két izgatott felkiáltásában utasítja el ezt a halálnemet, s rögtön ezután két metafora (fa, kőszirt) fejezi ki a költő óhaját. Az előbbi képek után jelenik meg a cselekvő halál gondolata egy nagyszabású látomásban. Ez a látomás-szakasz egyetlen hatalmas versmondat, mely időben egymást követő jelenségek során átrohan a megnyugtató megoldás felé. Ez a rész az előzőekhez képest is, de önmagába véve is nagyarányú fokozást valósít meg. A feltételes mellékmondatokban tárul fel a már más versekből ismert vízió: minden rabszolganép a „világszabadság” szent jelszavát harsogva megütközik a zsarnoksággal. A „Világszabadság!” önálló verssorba való kiemelése erőteljes hangsúlyt ad az utolsó harc nagyszerű célkitűzésének. A felzaklatott költői képzelet a közvetlen összecsapás vad forgatagába vezet. A költői erkölcs elszántsága, a föllelkesült akarat ebben az utolsó ütközetben tudja csak elképzelni a megnyugtató halált. Elesni ebben a nagy csatában nem passzív megsemmisülés, mert maga a hősi halál ténye is szolgálat.

A XIX. század költői (1847)
E verse szerint a költő Isten küldötte, „lángoszlop”, mely valaha a zsidókat vezette az egyiptomi bujdosás során, a költészet pedig politika lett. A költők kötelessége a népet elvezetni Kánaánba, az ígéret földjére. Ezt az eszményt, ezt a szent és nagy küldetést állítja követelményként a századának költői elé. Ennek érdekében szenvedélyes indulattal érvel és bizonyít: tiltással figyelmeztet a feladat rendkívüliségére (1. vsz), meghatározza a népvezérkötők szerepét (2. vsz), felháborodottan átkozza meg a gyáva és a hamis, hazug próféták magatartását (3-4.vsz). A látnok-költő ezután feltárja a jövendőt: költői képekkel írja körül az elérendő cél, a Kánaán jellemzőit (5. vsz). A cél elérése nem kétséges, a prófécia beteljesülése bizonyos, de az időpont bizonytalan. A költő itt már nem láttatja önmagát az elkövetkező időben, nem szól személyes részvételéről, sőt a „talán” tétovasága jelzi, hogy „munkájának” eredményét nem fogja megérni (6. vsz). A költemény mégis megnyugvással, a feladatteljesítésének boldogító tudatával zárul, mert nem az eredmény, hanem a szándék minősíti az embert: a próféta szerepe nem a beteljesülés átélése, csupán ennek hirdetése. A biblikus motívumok áthatják a verset, s politikai meggyőződést a vallásos hit magasába emelik, a látomás arc poeticává avatják.